Skip to content

A családi képek pótolhatatlan dokumentumokat szolgáltatnak nem csupán a családtagoknak és a barátoknak, de mindenkinek a világon. A digitális technika lehetővé teszi, hogy amint elkészítettük felvételeinket, azonnal megosszuk a pillanatot másokkal is. Egyetlen korban sem volt ilyen könnyű megörökíteni a családtagok életét a születéstől a halálig, mint manapság. A fénykép igazi történelmi dokumentum a generációk életében.

De hol is kezdjük a családi képek készítését? A terhességgel vagy a születéssel? A gyermek első éveivel vagy az első nappal az iskolában? Az üdülésekkel vagy a számunkra kedves eseményekkel?

A lehetőségek sora végtelen, de valószínűleg az a legjobb, ha amilyen hamar csak lehet, elkezdjük a fotózást. Egy terhes nőt lefényképezni, akár partnerével, akár nélküle, különösen megható érzés. Ha minden hónapban lefényképezzük őt, az kitűnő dokumentálása a fizikai változásnak, egyszersmind jó kezdete a bébi fotóalbumának.

Ha az újszülöttet és a szülőket akarjuk együtt lefényképezni, gondoljuk át a pozíciókat. Például ahelyett, hogy a szülők belenéznének a fényképezőgépbe, inkább figyeljenek a gyermekre. Ez a képet néző tekintetét először a picire irányítja, és sokkal intimebb hangulatot kölcsönöz a képnek. Idővel szokássá válik, hogy fényképezőgépünket mindig készen tartjuk a váratlan helyzetek megörökítésére.

Családi képek készítésekor használhatjuk az önkioldót, így mi is a fotóra kerülhetünk. Készítsünk több felvételt, mivel szinte csak akkor lehetünk biztosak abban, hogy mindenki a fényképezőgépbe nézett az exponáláskor.

Ha fényképezőgépünk automata fókuszos, akkor győződjünk meg róla, hogy a szenzor biztosan a csoport valamelyik tagjára irányuljon. Ha ugyanis ez valahol a távolban pásztáz, akkor az egész csoport életlen lesz a képen. Éppen ezért fontos, hogy amikor csoportképet készítünk, próbáljunk meg olyan szűkre komponálni, amennyire csak lehetséges, így sokkal intimebb szférát teremthetünk a képen.

Amikor vakut használunk, figyeljünk arra, hogy az elöl álló emberek ne vessenek árnyékot a mögöttük állókra. Hasonló probléma az erősen szembetűző nappali fény is. Ha ilyenek a fényviszonyok, próbáljuk valami más helyszínre vinni a csoportot, esetleg egyenletesen gyenge árnyékba terelni őket. Ha mégis szembetűz a nap, akkor hasznosítsuk a napfényt mint hátulról jövő megvilágítást, ami különösen hatásos tud lenni például a hajon. Ilyen esetben használhatjuk a fényképezőgép backlight beállítását, vagy egy kisebb teljesítményű derítővakut. Ha nem akarjuk, hogy az egész csoport sziluettes legyen, ne használjuk a fényképezőgép fénymérőjét, ugyanis az, mint tudjuk, a képkeretre méri a fényt.

A nyaralások számtalan lehetőséget kínálnak a családi képek elkészítésére, főleg ha több család együtt megy üdülni. Próbáljunk meg vigyázni a fényképezőgépünkre a homokos patton! A homok képes megtalálni minden utat a fényképezőgépünkhöz, legyen az akárhogy is becsomagolva. A tengervízre ugyanez igaz. Tengerparti nyaraláson igazán hasznosak az egyszer használatos fényképezőgépek, különösen a vízálló modellek. Próbáljuk meg szüntelenül a szokatlan dolgokat keresni, és ne sajnáljuk az időt az olyan pillanatok megörökítésére, amelyek az idő múlásával el- vesznének.

Felszerelésünk állandóan legyen készenlétben, beállítva a kellő expozíciós időre, hogy akármikor elkészíthessük felvételünket.

A nagyszülőkről készült képeknek nem szabad kimaradniuk a családi albumokból már csak azért sem, mert sajnos ők nem biztos, hogy élnek még, amikor a gyerekek idősebbek lesznek. Éppen ezért fontos, hogy meg legyenek örökítve, ugyanúgy mint a család többi tagja.

A kiskamaszok már sokkal inkább eltűrik, hogy fotografáljuk őket, mint a picik. Természetes kíváncsiságuktól fakadóan, érdekli őket a technika. Engedjük hát, hogy megfogják és megnézzék a fényképezőgépünket, sőt akár ők maguk is készíthetnek néhány felvételt. Ez segíteni fog eloszlatni minden bizalmatlanságot és félelmet, amit irányunkban tápláltak.

A gyermekek rövid ideig tudnak egyvalamire koncentrálni. Ezért a tervezés és a gyors cselekvés döntő lehet a velük való munkában. Eszünkbe ne jusson előttük kezdeni babrálni a gépünkkel és optikát cserélni, mert ez idegesíti és untatja őket. Ha ez bekövetkezik akár örökre lemondhatunk a fotózásukról. A gyerekeknek van ugyanis egy olyan rejtélyes tulajdonságuk, hogy nem engedelmeskednek azoknak a dolgoknak - jelen esetben nekünk és a fényképezőgépünknek -, amelyekkel korábban rossz tapasztalatuk volt. Próbáljunk állandóan újabb és újabb nézőpontokat választani. Lehet, hogy a gyerekek elmozdulnak, mégis próbáljunk meg lefelé koncentrálni a gépünkkel, hogy a nem kívánt részletek lemaradjanak a képről.

Ha pedig valami érdekes hátteret fedezünk fel, igyekezzünk a gyerekeket elé terelni, és a kép előnyére fordítani a lehetőséget. Egy napsütéses napon használhatunk külső derítővakut vagy derítőt, hogy kicsit enyhítsünk az árnyékokon. Ehhez jó akár egy könyv vagy egy fehér törülköző is, ha nincs gyári kellékünk.

Hálás feladatnak tűnik a totyogó apróságok fényképezése, de tudni kell, hogy ez nem az a kor, amikor a picik hosszú ideig képesek ránk várni. Éppen ezért gyorsan kell dolgoznunk, állandóan keresve a különös helyzeteket. E behatároltság miatt jó, ha zoomlencsét használunk, amivel anélkül készíthetünk közeli felvételeket, hogy megzavarnánk őket, s ami arra is alkalmas, hogy kiválasszuk a nekünk megfelelő hátteret és képkivágást.

Ha kicsit leguggolunk, pontosan olyan magasságban leszünk, mint a kisgyerekek. Ezáltal élethű hatást tudunk elérni, sokkal jobb, mint ha magasról tekintenénk le rájuk.

Vegyük figyelembe, hogy mennyi és milyen fénnyel tudunk dolgozni. Koruknál fogva nem kérhetjük ugyanis meg a kisgyerekeket, hogy álljanak odébb és maradjanak nyugodtan, mert egy nem oda illő árnyék van az arcukon. Ha egy gyermek boldogan ugrál a nap előtt, akkor vakuval vagy egy derítővel megvilágíthatjuk az arcát. Ha ezt elmulasztjuk, akkor a gyerek alakja sziluett- ként vagy sötét foltként fog csak látszódni, és elég elszomorító lesz az eredmény. Ha tág blendét használunk, akkor nagyon kis mélységélességet kapunk a képen, főleg a teleobjektíveknél. Ez azt jelenti, hogy a háttér életlen lesz, és több hangsúly esik a gyermek arcára. Ha ilyenkor ráadásul gyorsabb zársebességgel exponálunk, a mozgolódó lurkókat mozdulatlanná tehetjük a képeken. Ne feledjük, hogy a gyerekek hamar elfáradnak és ráunnak a fotózásra.

Ha nem örökítjük meg őket akkor, amikor ők engedik, maradnak az általunk ki- erőszakolt helyzetek, ami viszont aligha fog mást eredményezni, mint síró gyermekek fotóalbumát.

Ha van olyan fényképezési helyzet, amely még a többi fotózási módnál is nagyobb fokú érzékenységet kíván, akkor az a csecsemőportré készítése.

Próbáljuk meg elképzelni, hogy néhány naposak vagyunk, és váratlanul egy sötét, rosszat sejtető árnyék jelenik meg a fejünk felett, majd egy nagy villanás következik, ahogy a felvétel elkészül. Ez nem éppen az a helyzet, amiben a gyermek meg fog szeretni bennünket, az anyjáról nem is beszélve. Éppen ezért próbáljunk meg a rendelkezésünkre álló fénnyel dolgozni.

Használjunk érzékeny beállítást, aminek ugyan nagyobb lesz a szemcsézettsége, de legalább nem kell a vakut villogtatnunk. Ha a szülést vagy a gyermek világra jöttét fotografáljuk, nagyon valószínű, hogy a kórházi neonfénynél kell dolgoznunk. Ez zöldes árnyalatot kölcsönöz a képnek, akár nappali, akár műfényre érzékenyített beállítást használunk.

Próbáljunk meg szűrőt tenni az optikánkra, ami visszaállítja a természetes színeket. Ha a szülés folyamatát fényképezzük, tartsuk szem előtt, hogy mindig az anya és a gyermek biztonsága a legfontosabb. Egy közepes teleobjektív közel enged bennünket annyira, hogy minden mozzanatot megörökíthessünk, ugyanakkor a kellő fizikai távolságot megőrizhetjük.

Ha a szülés befejeződött, óvatosan akár közelebb is mehetünk. Amikor a gyermek már picit idősebb, otthon készíthetjük el a képeket, együtt a családdal és a barátokkal. Ám itt is ajánlatosabb a meglévő fényt, esetleg lámpákat használni. Az ajtón, ablakon beáramló világosságot derítővel vagy lámpával erősíthetjük. Ilyenkor is szüntelenül keressük a különleges pillantásokat és a sajátos érzésvilágot.

Amikor egy esküvői képet nézünk, általában a menyasszonyt, a vőlegényt, illetve néhány hozzátartozót látunk rajta. Pedig az igazán jó esküvői képeknek nem feltétlenül kell erőltetetten beállítottalak lenniük.

Ha van rá lehetőségünk, menjünk el a menyasszony házához kevéssel az esküvő előtt. Ilyenkor érdekes pillanatokat kaphatunk el az előkészületekről, a menyasszonyról, az örömapáról és örömanyáról. Amikor az előkészületek befejeződtek, próbáljunk meg nyugodt körülmények között egy portrét készíteni róla.

Ne felejtsünk el ügyelni a fényviszonyokra. Egy felvétel, amelyhez az ablakon beáramló fényt használjuk - természetesen lámpával vagy derítővel kiegészítve - sokkal hatásosabb lesz, mint ha vakut használnánk. Ha van még időnk, fényképezzük le a nyoszolyólányokat is.

Az emberek - többnyire - egyszer házasodnak össze egymással életük során, próbáljuk hát megörökíteni őket minden lehetséges szituációban. A templomban vagy házasságkötő teremben fényképezzük le a vendégek érkezését, majd a vőlegényt és az első vőfélyt.

Keressük a szokatlan és nem unalmas részleteket. Amikor a menyasszony megérkezik az édesapjával, álljunk készen a felvételre. Meg kell értenünk, hogy a menyasszony ezen a napon kicsit feszültebb a szokásosnál, ezért aligha lesz türelme kivárni, hogy hosszasan keresgéljük a megfelelő pozíciót a képkészítéshez. Miután engedélyt kaptunk a tisztelendőtől, készítsünk néhány felvételt a templomban is, majd amikor a szertartásnak vége, örökítsük meg az ifjú párt, ahogy aláírják a papírokat.

A lépcsőn való levonuláskor megfelelő pozíciót válasszunk, hogy amikor felénk jönnek, jó látószögünk legyen a csoportra. Most már csak rajtunk múlik, hogy milyen ügyesen tudjuk összerendezni a csoporttagokat.

A fogadáson próbáljuk „megszerezni magunknak” a vőlegényt és a menyasszonyt, hogy néhány nyugodtabb hangvételű képet is készíthessünk róluk. Keressünk egy helyet, ahol a fény egyenletes és romantikus.

Később visszatérhetünk a vendégekhez, hogy néhány kötetlenebb képet készítsünk róluk is. Ha ezzel is megvagyunk, akkor már nyugodtan ihatunk egy pohár pezsgőt.

Amikor embereket fényképezünk, sokat ronthat vagy javíthat a kép minőségén a háttér megválasztása. Ha a háttér túlságosan dominál a képen, akkor elveszíthetjük róla a személyt, viszont egy jól kiválasztott háttér sok mindent elmondhat akár a személyről is, akit fényképezünk. Ehhez azonban meg kell teremtenünk a tárgy és a háttér nagyon finom együttesét.

A professzionális fotóstúdiókban számtalan háttérkelléket találhatunk. Ezek a hosszú, feltekercselt papírkötegek a falra lógatva egyszínű, sima háttérnek tűnnek. Ügyesen a tárgy alá és mögé terítve őket, nagyon hatásos háttereket lehet alkotni, de sokat segíthetnek például az arc kiemelésében is.

Lapozzunk csak át egy divatmagazint, és máris meggyőződhetünk róla, mennyire kedveltek az ilyen kellékek a stúdiófotózásban. A legtöbben talán a fehér színt használják. Amikor a szabadban készítjük felvételeinket, magunknak kell megtalálnunk azt a hátteret, amely nekünk dolgozik. Néha ez igen egyszerű feladatnak tűnik, de mégsem az.

Ha napos az idő, kísérletezhetünk azzal, hogy a fény egy ajtó vagy fal felületein mutatós mintákat hozzon létre, ilyenkor ugyanis a napfény áttűz a fák levelein, pettyesre, foltosra festve a falat. Ez gyönyörű lehet, és melegséget, jó hangulatot kölcsönöz a képnek.

Ám ha alanyainkat ilyen típusú felület elé állítjuk, különös figyelmet kell fordítanunk arra, hogy hova mennyi fény esik. Próbáljuk meg elérni, hogy a pettyes árnyék ne pont az arcra essen, egyszerűen úgy; hogy alanyunkat egy kicsit odébb állítjuk.

Egy másik kitűnő ötlet: ha egy személyt esetleg munkafolyamat közben szeretnénk megörökíteni, próbáljunk meg a munka helyszínéből valamennyit a háttérre varázsolni. Ez segít hangulatosabbá tenni a képet, és rengeteg plusz információt hordoz az illetőről.

Megesik, hogy a háttéren nem tudunk változtatni, ezért legfeljebb arra van esélyünk, hogy megpróbáljuk megkeresni a legjobb látószöget; például leguggolunk, vagy esetleg megpróbálunk valamire felmászni.

Mindig keressük a váratlan, szokatlan dolgokat. Viszont azt is észre kell vennünk, hogy néha a legegyszerűbb tárgyak a legbriliánsabb fotóhátterek. Mindez csak azon múlik, hogy nyitva tartjuk-e a szemünket vagy sem.

A rendelkezésre álló fény az, amit mindenféle segédeszköz nélkül használunk a képkészítéshez. Ez lehet az ablakon, ajtón beszűrődő fény, vagy egyszerűen egy gyertya fénye. Előnye, hogy különös hangulat érhető el a képeken az ilyen fényekkel, és sokkal könnyebb jó légkört teremteni, mint például a vakuval.

Érzékeny filmet, vagy digitális beállítást használva a képek szemcsézettsége és kontrasztja hatásosabb lesz, mint a közepesen vagy kevésbé érzékeny beállításoknál.

Ez tehát hasznunkra is válhat, csakúgy, mint ha feljebb csavarnánk a filmérzékenység beállítását a régi analóg fényképezőgépünkön. Az ilyen típusú fényeknél a legfontosabb, hogy mindig tartsuk szem előtt a fények gyengeségét. Éppen ezért érzékeny beállításra lesz szükségünk, és feltétlenül szerezzünk be egy állványt is. Néhány fényszóró ugyancsak jól jöhet.

Ha olyan helyiségben fotózunk, ahol az ablak északra néz, akkor a fény soha nem fog a szobán keresztül sütni. Ez azt jelenti, hogy szórt fényt kapunk, ami nagyon szép és lágy árnyékokat tud adni. Ez az a fénytípus, amit annyi festő szeret, nem hiába épültek műtermeik északra néző ablakokkal (természetesen ez csak az északi féltekére érvényes, mivel a déli félgömbön ennek pont az ellenkezője igaz, azaz az épületek délre néző ablakain áramlik be a szórt fény).

Amikor a fények túl hidegek, akkor érdemes 81 A vagy 81 B szűrőt használni, ami melegebbé teheti a képet. Ha a fény túl direkt módon jön be az ablakon, és keresztülsüt a szobán, akár szétáradóbbá is tehetjük. Tegyünk az ablakra egy pár átlátszó papírt vagy vékony szövésű anyagot, mint például a muszlin. Ha van egy jó fotóslámpánk, amelyik szórt fényt bocsát ki, annak anyagait is használhatjuk. Ezzel együtt pedig „fellobogózhatjuk'’ a lámpánkat, ami annyit tesz, hogy valamennyi fényt felfoghatunk, ha sötétebb papír- vagy függönydarabokkal gyengítjük a lámpa fényét. Ez általános technika a fotóstúdiókban.

Ha mesterséges fényt használunk, például egy közönséges villanykörtét, akkor szükségünk lesz a műfényre érzékenyített beállításra. Ugyanis ha műfénynél természetes fényre érzékenyített beállítással dolgozunk, akkor az narancsos árnyalatot eredményez. Mivel a mesterséges fény intenzitása sokkal alacsonyabb, mint a természetes fényé, ezen hosszú expozíciós időt kell alkalmaznunk, ami állvány használatát teszi szükségessé. Egy másik fontos dolog, amire oda kell figyelnünk, ha fényképeinket műfényben akarjuk készíteni, a "filmérzékenység".

A neonfényben készített képeink zöldes árnyalatot kapnak, akár nappali, akár műfényre érzékenyített beállítással dolgozunk. Egy csomó szűrő van, amely segíthet nekünk ezeket az árnyalatokat kiszűrni.

Viszont rengetegféle neon- és ledfény is létezik, amelyeket mind tesztelnünk kellene, vagy színhőmérséklet-mérőt kellene használnunk. Ez a műszer pontosan megmondja nekünk, milyen Kelvin-fokos a fényünk. Az információ birtokában már kiszámíthatjuk, hogy nappali vagy műfényre érzékenyített beállítást használjunk-e, és, hogy ehhez milyen szűrő tartaná a színek egyensúlyát.

Ezek a mérők azonban elég drágák, és hacsak nem akarunk nagyon sokat mű- vagy kevert fényben fotózni, nem igazán éri meg megvenni őket. Ugyancsak mesterséges fényforma a reflektor vagy photoflood. Az évek során ezek a technikák sokkal közkedveltebbek lenek, mint az elektromos vakuk, mivel jóval erősebbek, és használat közben nagyobb hőmennyiség képződik, jobb munkafeltételeket teremtve a fotósoknak. Továbbá a photoflood pontosan azt engedi láttatni, ahová a fény esik. Ha valaki valaha is kételkedett ezeknek a lámpáknak a minőségében, vessen egy pillantást a nagy hollywoodi fotós, George Hurrell munkáira. Az biztosan meggyőzi őt!

Mivel a nappali fény állandóan adott, sokan nem is gondolnak rá, hogy a minősége ennek is folyamatosan változik. A színhőmérséklet reggel és este sokkal melegebb, narancsosabb színeket produkál, mint napközben, amikor a magasabban álló napnak hidegebb, kékes árnyalatú színei vannak a képeken.

A déli erős nap árnyékokat vethet az arcokra, a szemek alá, sandává téve alanyainkat.

A rossz időben készült képekből viszont hiányozhat az élénkség, és kontrasztok nélkül élvezhetetlenné válnak.

A film a hideg fényekkel kékesre festi a bőrszínt. Ha nagyon vakítóan süt a nap, akkor állítsuk alanyainkat enyhe árnyékba, ahol egyenletesebbek a fények, és kényelmesebben lehet fotózni. Ha ilyen nincs, akkor fordítsuk meg a személyt, hogy háttal legyen a napnak. Ez szép súrlófényt adhat a hajnak.

Ne feledjük, hogy a fényképezőgépünk fénymérője azt a fényt fogja mérni, ami a személy háta mögül jön, és nem azt, ami az arcáról visszaverődik. Ha erről megfeledkezünk, akkor az arc alulexponált lesz, és csak sziluettet fogunk látni a képen.

Sok fényképezőgépen van beépített "backlight" (expozíciós idő hosszabbító) opció, ami kompenzálja az ilyen helyzetekben az expozíciót. Másik megoldásként szóba jöhet a lámpa, vagy a derítővaku, amivel deríteni lehet az arc fényeit.

Az A81-es szűrő a fénytelen napokon is melegebb színeket tud varázsolni a bőrtónusokra.

A csoportképekre is ugyanazok a szabályok érvényesek, mint az egyszemélyes képekre, már ami a világítást, az elhelyezkedést, a hátteret és az expozíciót illeti.

Ám sajnos a csoportképeknél mindig akad valaki, aki éppen pislog, vagy nem a gépbe néz, esetleg oda nem illő fintort vág, amikor a felvétel készül.

Amikor hivatalos eseményen fotografálunk, például pl. esküvőn, akkor nagyon fontos, hogy nyomatékosítsuk szerepünket, de ugyanakkor biztosítsuk őket jóindulatunkról. Senkinek sem jó, ha a vendégeknek elmegy a kedvük az ünnepléstől és a fotózástól, de ha nem tudjuk őket irányítani, hogy a kellő pillanatban egyfelé nézzenek, akkor kaotikus állapotok uralkodnak a képen.

Ha lehetséges, kérjünk segítséget valakitől. Ő majd figyel az első emberekre, akiket már beállítottunk, hogy ne vándoroljanak el addig, amíg mi a többiekkel törődünk. A legegyszerűbb, ha ilyenkor először a menyasszonyt és a vőlegényt helyezzük el, majd az örömapát és -anyát, és így sorjában a hozzátartozókat és a vendégeket.

Próbáljuk meg egyenletesen elosztani az embereket, hogy valamiféle egyensúly alakuljon ki a képen. A magasabbakat inkább hátra állítsuk, hogy ne takarják ki az alacsonyabbakat. Egy nagyobb csoportnál elengedhetetlen az állvány használata, mert így folyamatosan ellenőrizhetjük az emberek pozícióját a keresőn keresztül.

Egy másik előnye az állvány használatának, hogy amikor végleg összeállt a csoport, akkor biztosak lehetünk benne: ránk figyelnek és nem máshova. Ezt a keresőn keresztül néha igen nehéz megállapítani.

A távkioldó szintén jól jöhet, és nem is csak azért, mert esetleg lassú zársebességgel dolgozunk, és így nem lökjük meg a gépet, hanem azért is, mert így nem kell a keresőbe bámulnunk, miközben exponálunk.

Ha lehet, több képet készítsünk ugyanarról a csoportról, mert mindig akad valaki, aki nem néz a fényképezőgépbe. Néha a magasabb nézőpont előnyösebb lehet, mert így rá lehet látni az egész csoportra, tisztábban látszanak az arcok, és jobban lehet elrendezni az embereket. Ha más nincs, próbáljunk meg rögtönözni, és a kocsinkra vagy egy korlátra állni.

Ha vakut használunk, győződjünk meg róla, hogy a hátsó embereket is megvilágítja, és az elsőket nem égeti-e be.

Ezeket a dolgokat nagy körültekintéssel kell kezelnünk, mielőtt elkészítünk egy-egy képet.

A legtöbb figyelmet mindig válltól felfele, a fejnek szenteljük, nem törődve az egész alakkal. Fontos, hogy próbáljunk meg nyugodt és kellemes légkört teremteni, és tisztázni magunkban, hogy mit is akarunk. Annak magyarázata, hogy egész alakjában meg akarunk örökíteni egy embert, lehet a ruházata vagy egyszerűen a karaktere. Próbáljuk meg őt a hozzá illő környezetbe helyezni, így képünk még egyedibb lesz.

Amikor szobában fényképezünk, az ugyanúgy lehet személyes kifejező eszköz, mint bármi más. A teljes alakos kép nem azt jelenti, hogy' a személynek feltétlenül függőlegesen kell állnia a képen, hanem inkább arra utal, hogy az egész testnek szerepelnie kell a képen, de a modell ülhet, térdelhet vagy fekhet is.

Ha egy embert teljes egészében lefényképezünk, akkor próbáljuk megkérni, hogy a kezével tegyen valamit, ne csak lógassa a teste mellett. Persze nem biztos, hogy ennek minden esetben így kell lennie, de nagyon sok ember esetlenné válik, ha csak tétlenül lógatja a kezét.

Amikor egy szobában vagyunk, kérjük meg alanyunkat, hogy dőljön neki az ajtófélfának, kezeit tegye maga mögé vagy kulcsolja össze maga előtt, és fejével forduljon a fényképezőgép felé. Ha a munkahelyén vagyunk, a munkaeszköz mindig nagyon jól mutat a képen.

Sokszor ezek a kézenfekvő dolgok nem jutnak az eszünkbe.

A legtöbb ember szeretne magasnak tűnni a róla készült képen. Ezt alacsony gépállással érhetjük el, ami megnöveli a lábak hosszát. Ez különösen akkor igaz, amikor széles látószöget használunk.

Mindez megfordítva is működik: a felső nézőpont csökkenti a testméreteket. Attól függően, hogy fényképező- gépünk hol helyezkedik el az alany arcához képest, meglepő hatásokat érhetünk el. Amikor a személy ül, akkor nem jelentkezik a méretcsökkenés, hacsak nem megyünk nagyon közel a széles látószögű optikánkkal.

Ha az egész szobát akarjuk megörökíteni az alakokkal együtt, és magas nézőpontot alkalmazunk, vigyázzunk, hogy jól helyezzük el a személyeket, mert a környezetük könnyen magába olvaszthatja őket.

Amikor vakut használunk, próbáljuk meg elkerülni az alattomos árnyékokat a személyek háta mögött, különösen ha közel vannak egy falhoz. Ha a meglévő fényt használjuk, akkor ellenőrizzük, hogy gépünk nem fog-e beremegni a hosszú záridő alatt. Abban az esetben nincs állványunk, támasszuk neki valami szilárd dolognak a fényképezőgépünket. Ha van állványunk, akkor helyezzük el a gépet, és próbáljuk meg minél előnyösebben elrendezni a szobát a keresőben. Ez azért is fontos, mert amikor megérkeznek alanyaink, akkor már nem kell őket várakoztatni, hanem oda ültetjük vagy állítjuk őket, ahová előre elterveztük.

Ez után már csak egy trükköt tanácsos elsütni, hogy a végső képre mindenki fel- szabadult legyen. Ez sokkal nyugodtabb atmoszférát kölcsönöz a képnek, ami professzionális hatást kelt.

Ha teljes alakos képet készítünk, akkor mindig emlékezzünk az aranymetszés törvényére. A módszert már az ókori görög művészek is használták.

Az aranymetszés körülbelül annyit tesz, hogy próbáljuk meg alakunkat úgy elhelyezni, hogy a kereszteződésében legyen annak a két elképzelt vonalnak, amelyek függőlegesen és vízszintesen a kép oldalainak egyharmadánál vannak meghúzva. Természetesen a szabályt át lehet hágni, de a kezdő fotósoknak jó irányt szabhat a kiegyensúlyozott kompozíciók készítéséhez.