Skip to content

A csoportképekre is ugyanazok a szabályok érvényesek, mint az egyszemélyes képekre, már ami a világítást, az elhelyezkedést, a hátteret és az expozíciót illeti.

Ám sajnos a csoportképeknél mindig akad valaki, aki éppen pislog, vagy nem a gépbe néz, esetleg oda nem illő fintort vág, amikor a felvétel készül.

Amikor hivatalos eseményen fotografálunk, például pl. esküvőn, akkor nagyon fontos, hogy nyomatékosítsuk szerepünket, de ugyanakkor biztosítsuk őket jóindulatunkról. Senkinek sem jó, ha a vendégeknek elmegy a kedvük az ünnepléstől és a fotózástól, de ha nem tudjuk őket irányítani, hogy a kellő pillanatban egyfelé nézzenek, akkor kaotikus állapotok uralkodnak a képen.

Ha lehetséges, kérjünk segítséget valakitől. Ő majd figyel az első emberekre, akiket már beállítottunk, hogy ne vándoroljanak el addig, amíg mi a többiekkel törődünk. A legegyszerűbb, ha ilyenkor először a menyasszonyt és a vőlegényt helyezzük el, majd az örömapát és -anyát, és így sorjában a hozzátartozókat és a vendégeket.

Próbáljuk meg egyenletesen elosztani az embereket, hogy valamiféle egyensúly alakuljon ki a képen. A magasabbakat inkább hátra állítsuk, hogy ne takarják ki az alacsonyabbakat. Egy nagyobb csoportnál elengedhetetlen az állvány használata, mert így folyamatosan ellenőrizhetjük az emberek pozícióját a keresőn keresztül.

Egy másik előnye az állvány használatának, hogy amikor végleg összeállt a csoport, akkor biztosak lehetünk benne: ránk figyelnek és nem máshova. Ezt a keresőn keresztül néha igen nehéz megállapítani.

A távkioldó szintén jól jöhet, és nem is csak azért, mert esetleg lassú zársebességgel dolgozunk, és így nem lökjük meg a gépet, hanem azért is, mert így nem kell a keresőbe bámulnunk, miközben exponálunk.

Ha lehet, több képet készítsünk ugyanarról a csoportról, mert mindig akad valaki, aki nem néz a fényképezőgépbe. Néha a magasabb nézőpont előnyösebb lehet, mert így rá lehet látni az egész csoportra, tisztábban látszanak az arcok, és jobban lehet elrendezni az embereket. Ha más nincs, próbáljunk meg rögtönözni, és a kocsinkra vagy egy korlátra állni.

Ha vakut használunk, győződjünk meg róla, hogy a hátsó embereket is megvilágítja, és az elsőket nem égeti-e be.

Ezeket a dolgokat nagy körültekintéssel kell kezelnünk, mielőtt elkészítünk egy-egy képet.

A legtöbb figyelmet mindig válltól felfele, a fejnek szenteljük, nem törődve az egész alakkal. Fontos, hogy próbáljunk meg nyugodt és kellemes légkört teremteni, és tisztázni magunkban, hogy mit is akarunk. Annak magyarázata, hogy egész alakjában meg akarunk örökíteni egy embert, lehet a ruházata vagy egyszerűen a karaktere. Próbáljuk meg őt a hozzá illő környezetbe helyezni, így képünk még egyedibb lesz.

Amikor szobában fényképezünk, az ugyanúgy lehet személyes kifejező eszköz, mint bármi más. A teljes alakos kép nem azt jelenti, hogy' a személynek feltétlenül függőlegesen kell állnia a képen, hanem inkább arra utal, hogy az egész testnek szerepelnie kell a képen, de a modell ülhet, térdelhet vagy fekhet is.

Ha egy embert teljes egészében lefényképezünk, akkor próbáljuk megkérni, hogy a kezével tegyen valamit, ne csak lógassa a teste mellett. Persze nem biztos, hogy ennek minden esetben így kell lennie, de nagyon sok ember esetlenné válik, ha csak tétlenül lógatja a kezét.

Amikor egy szobában vagyunk, kérjük meg alanyunkat, hogy dőljön neki az ajtófélfának, kezeit tegye maga mögé vagy kulcsolja össze maga előtt, és fejével forduljon a fényképezőgép felé. Ha a munkahelyén vagyunk, a munkaeszköz mindig nagyon jól mutat a képen.

Sokszor ezek a kézenfekvő dolgok nem jutnak az eszünkbe.

A legtöbb ember szeretne magasnak tűnni a róla készült képen. Ezt alacsony gépállással érhetjük el, ami megnöveli a lábak hosszát. Ez különösen akkor igaz, amikor széles látószöget használunk.

Mindez megfordítva is működik: a felső nézőpont csökkenti a testméreteket. Attól függően, hogy fényképező- gépünk hol helyezkedik el az alany arcához képest, meglepő hatásokat érhetünk el. Amikor a személy ül, akkor nem jelentkezik a méretcsökkenés, hacsak nem megyünk nagyon közel a széles látószögű optikánkkal.

Ha az egész szobát akarjuk megörökíteni az alakokkal együtt, és magas nézőpontot alkalmazunk, vigyázzunk, hogy jól helyezzük el a személyeket, mert a környezetük könnyen magába olvaszthatja őket.

Amikor vakut használunk, próbáljuk meg elkerülni az alattomos árnyékokat a személyek háta mögött, különösen ha közel vannak egy falhoz. Ha a meglévő fényt használjuk, akkor ellenőrizzük, hogy gépünk nem fog-e beremegni a hosszú záridő alatt. Abban az esetben nincs állványunk, támasszuk neki valami szilárd dolognak a fényképezőgépünket. Ha van állványunk, akkor helyezzük el a gépet, és próbáljuk meg minél előnyösebben elrendezni a szobát a keresőben. Ez azért is fontos, mert amikor megérkeznek alanyaink, akkor már nem kell őket várakoztatni, hanem oda ültetjük vagy állítjuk őket, ahová előre elterveztük.

Ez után már csak egy trükköt tanácsos elsütni, hogy a végső képre mindenki fel- szabadult legyen. Ez sokkal nyugodtabb atmoszférát kölcsönöz a képnek, ami professzionális hatást kelt.

Ha teljes alakos képet készítünk, akkor mindig emlékezzünk az aranymetszés törvényére. A módszert már az ókori görög művészek is használták.

Az aranymetszés körülbelül annyit tesz, hogy próbáljuk meg alakunkat úgy elhelyezni, hogy a kereszteződésében legyen annak a két elképzelt vonalnak, amelyek függőlegesen és vízszintesen a kép oldalainak egyharmadánál vannak meghúzva. Természetesen a szabályt át lehet hágni, de a kezdő fotósoknak jó irányt szabhat a kiegyensúlyozott kompozíciók készítéséhez.

A legtöbb embernek a fej- és mell- portrékról az iskolai vagy az igazolványkép méretű fotók jutnak az eszébe. Ezért nem meglepő, hogy nagyon sok arckép úgy néz ki, mint a bűnöző-nyilvántartási képek, ahol a szereplők mereven és természetellenesen bámulnak a lencsébe. Nem csoda, ha alanyaink a legszívesebben elmenekülnének a fényképezőgép elől. Ez kellemetlen, mivel általában az ábrázat, amelyet fényképezni akarunk, jobban érdekel bennünket, mint a gazdáját. Az arcok, amelyek idősek vagy fiatalok, simák vagy barázdáltak, mutathatnak humort vagy szigort, meglepetést vagy kétségbeesést, boldogságot és bánatot is. Ezeknek a pillanatoknak az elkapása az egyik legnagyszerűbb érzés a fotózásban.

Bár nincs merev szabályokhoz kötve, hogy milyen felszerelés kell a portrékészítéshez, a közepes, 70-210 mm-es teleobjektív talán a leghasználhatóbb optika hozzá. Nem minden teleobjektív teszi lehetővé, hogy megzavarásuk nélkül közelítsük meg alanyainkat, de az legalább biztos, hogy árnyékunk nem fog rájuk vetülni. Ez különösen akkor fontos, ha a szabadban, napfényes időben készítünk portrékat, vagy amikor gyerekeket fotózunk, akik esetleg zavarba jönnek tőlünk, ha túl közel megyünk hozzájuk.

210 mm-re növelve lencsénk gyújtótávolságát, és szélesre nyitva a blende-nyílást, a háttér homályos marad. Így kiiktatjuk a nemkívánatos részleteket, és kiemeljük, ami nekünk fontos: a személyt.

Az ilyen típusú lencsék lehetővé teszik, hogy kitöltsük a képmezőt és ki- emeljünk egyes részleteket, például a szemeket. Ha széles blendenyílást használunk, mondjuk f 2.8-ast, és a szemre fókuszálunk úgy, hogy a mélységélesség az arc további részein kissé gyengüljön, a hatás lenyűgöző lesz.

Ha portrét készítünk a szabadban, különösen napfényes időben, vigyázzunk arra, hogy alanyaink ne hunyorogjon a szemébe tűző napfény miatt. Ha modellünk kalapot visel, győződjünk meg róla, hogy nincs-e valamilyen árnyéksáv a homlokán. Ha a kalap problémát jelent, ahelyett, hogy levetetnénk vele, kérjük, hogy fordítsa meg, vagy próbáljunk lámpát használni az arcához. Ha ilyenünk nincs, akkor deríthetünk egy egyszerű fehér lappal vagy könyvvel. Egy másik megoldás, hogy használjunk vakut. Ennek ugyanolyan hatása lehet, mint a fényszórónak, ha megfelelő módon kombináljuk a nap- fénnyel. Mindig próbáljuk megtalálni a helyes nézőpontot.

Sokszor a legkisebb mozdulat is megváltoztatja a kép hatását. Például ha magas nézőpontot használunk, alanyunk sokkal sebezhetőbbnek tűnik. Az alacsony nézőpont, amikor a modell lenéz ránk, jóval magabiztosabbnak és bizakodóbbnak tünteti őt fel. Ezek azok az apró nüanszok, amelyekre a fotósnak oda kell figyelnie.

Amikor alanyunk mereven, egyenes derékkal állva keresztülnéz a fényképezőgépen, nyugtassuk meg, és javasoljuk neki, hogy támaszkodjon inkább a kezén, vagy dőljön a falnak.

Ha egynél több személyt fényképezünk, nagyon vigyázzunk a kompozícióra és az élesség beállítására, különösen amikor teleobjektívvel, tág blendével fotózunk.